3. fejezet

Sziasztok :) Nem tudok aludni, szóval úgy döntöttem elhozom ezt a részt nektek :) Egyenlőre úgy tűnik, hogy szerdán és szombaton hozok részt, a Bromancen pedig vasárnap és csütörtök. Nagyon remélem, hogy tudom tartani a tempómat, bár hetente háromszor lesz 8 órám, kétszer pedig 7... De lényegtelen, remélem tetszeni fog! Jó olvasást :) Đ. xx

- Harry, Harry. – a kis göndör hajú kislány ráncigálta bátyja pólóját, aki valahol olyan helyen járt, ami csak az ő képzeletében létezik.  A fiú megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a furcsa gondolatait, s végre húgára tekintett. Nagyon imádta a kislányt, aki szinte olyan volt, mint ő, csak kicsi és lány. Ugyanazok a gödröcskék, világító zöld szemek, és azok a hosszú göndör fürtök… Egy jelentős különbség azonban akadt. Míg Harry kusza tincsei sötétbarna színben pompázott, Hopé szinte arany szőke volt. Ez az egy jel mutatta csak anyukájuk vérvonalát.

- Micsoda Hope? – kérdezte egy beletörődött fél mosollyal az arcán. Anyja emléke, ami eddig csak szomorúan élt benne mára már boldoggá alakult. Tudta, hogy anyja boldog volt, mikor elment.

- Nem kellett volna leszállnunk? – döntötte félre a fejét kifelé mutatva az ablakon, mire Harry észbe kapott, s épphogy csak kicsúszott a záródó ajtón húgával a kezében. Ez tényleg nem az ő napja volt.

A hideg is kirázta őt, ahogyan eszébe jutott a telefonbetyár pár órával ez előttről.  Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?

- Hol jársz ma Harry? – kérdezte Hope, a hangja lányosan magas volt, mégis rekedtes, ami olyan különlegessé tette őt.  Tudta, hogy bátyja valamin nagyon gondolkozik, ahogy azt is, hogy nem fogja megtudni a választ.

- Azon gondolkodtam mit szeretnél ma vacsira? – mosolygott rá kedvesen a fiú, s valóban igaza lett. Hazugság volt, amit mondott, ám most az egyszer kihagyta a kioktatást. Utálta, ha valaki hazudik, szemetel, becsap valakit, vagy ha rosszul bánik a kisállatával. Szóval a – sajnos - alapvető emberi dolgokat.

- Hmmm… legyen meglepetés. – nevetett fel Hope, hogy bátyja szomorkás arcára végre mosolyt csaljon. Sikerrel járt.

- Rendben, kicsi. – nevetve egy puszit nyomott a gödröcskékre, s megfogta az övénél sokkal kisebb kezet. Hazafelé egy kis kitérőt tettek egy szupermarketben.

Annak ellenére, hogy Hope tulajdonképpen szülei nélkül nőt fel a viselkedésében ez nem látszott. A nevelés, amit a bátyja adott neki a lehető legjobb volt. Udvarias volt, s nem követelőzött, amikor vásároltak. Megtanulta, hogy csak egyetlen dolgot választhat, s annak az egynek, - még ha csak egy szelet csoki is volt az – nagyon örült.

A vásárlást gyorsan lebonyolították, s újra kézen fogva léptek ki a pocsolyákkal tarkított útra. Az úton haladva a hatalmas egyforma kertes házakat felváltotta a szerényebb, kisebb házak. Az övék egy farönkökből összerakott egy szintes házikó volt, piros kerítéssel körbe véve. Az egész a nappalira nyílt rá, ami jobb hely híján Harry szobáját is alkotta, mellette egy rózsaszínű kis háló, ami Hope birodalma volt. Ezenkívül egy konyhából, egy spájzból, egy fürdőből, és egy kisebb pincéből állt.

Harry a konyhapultra lerakva a cuccokat segített kibújni testvérének az apró cipellőkből, magáról is lerúgta kedvenc, régies típusú, hegyes orrú cipőt, s már hozzá is látott a főzésnek.

Hope a kanapén feküdve váltogatta a csatornákat, megállva kedvenc meséjénél, mikor orrát ínycsiklandozó illatok csapták meg. Eldöntötte, segít bátyjának a vacsorakészítésben, így kikapcsolva kedvenc műsorát halkan tipegve ment a konyhába.

- Mi az kicsi? – kérdezte felé fordulva a fiú, kezével lassan kavargatta a serpenyőben sülő dolgokat.

- Semmi. – vont vállat a lány, s közelebb merészkedett a főzőcskéző alakhoz.

- Na. Egy 20 perc és kész– mondta a göndörke, s a fedőt rárakta a serpenyőre, elégedetten nézte azt. – Mit szeretnél csinálni addig?  

- Nézzük meg a fényképeket. – kérlelte kiskutya szemekkel a bátyját, aki egyszerűen képtelen volt nemet mondani. Levette a polcról a hatalmas albumot, mint minden nap, s a rendszeres használattól egy porszem sem telepedett rá. Törökülésben ült a puha fotelba, így a pehely könnyű szőke lány kényelmesen el tudott helyezkedni , fejét az izmos mellkasnak döntve.

A fényképalbum kinyílt, megmutatva pillanatképekben a múltat, s a két gyerek csak úgy itta magába a látványt. A képek egy családot mutattak, egy tökéletesen átlagos családot. Nem voltak milliomosok, de boldogak voltak. Harry mindent megadott volna, hogy a jövőjük is ugyanolyan filmbe illő legyen, ám nem ez volt megírva.

A fiú csak nézte az ölében ülő lányt, aki pici ujjával mutogatva elemezte a képet, s mesélt lassan fakuló emlékeiből. Az egyetlen, ami életben tartotta őt, az ez a lány. Mintha csak anyukája tudta volna a tragikus végkimenetelt, s ezért adta a Hope nevet. Túl találónak találta ezt a nevet.

Egy képhez értek, amin Harry és anyukája nyelvüket kinyújtva, bandzsítva meredtek a kamerába. Az ölében aranyszínű glóriában felkacagott a remény.