6. fejezet

Sziasztok :) Hétfőn van, ami azt jelenti, hogy következő rész, bárcsak tudnám, hogy miért pont hétfő...de mindegy, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését a rész, szép hetet,  jó olvasást :) Đ. xx
ui.: Akinek van kedve nézzen be a Photograph című Naomi Greggel közös blogunkra, már fent van a prológus :)

Az utcát az éjszaka csendje járta át, csak néha-néha hallatszott fel egy apróbb zaj, de azon kívül minden csendes volt. Niall léptei kísérteties visszhangot vertek, árnyéka a lámpák megvilágosítása miatt ijesztően rajzolódott fel a falra, csendes társként kísérve őt. Pedig most különösen nem vágyott társra; amint Zayn elaludt ott is hagyta őt.
Haza kellett volna mennie, hisz anyukája már várta őt, azonban képtelen volt hazamenni. Testének minden idegszála ellenszegült annak az útvonalnak, így gyalog elindult a város teljesen másik pontja felé. Eleinte nagy forgalom volt annak ellenére, hogy az éjfélt már rég elütötte az óra, de addigra egy kihaltabb részhez ért, amin tényleg csak ő volt. Egyedül.
Szeretett egyedül lenni néha, és most erre volt szüksége ahhoz, hogy újult erővel kezdjen harcolni az élettel. Mert ezt kellett tennie; az élet egy másodpercre sem hagyott neki időt pihenni. Ahogy most sem.
Harry árnyékként osont végig a házak előtt, nem bírt otthon maradni. Fel kellett dolgoznia a tényt, hogy a nagyapja otthon van, ám nem is ezzel volt gond. Végre volt egy kis szabadideje ezáltal, és tényleg teljes erőbedobással figyelhet a sulira, ám valami nem stimmelt neki. Érezte a hátsó szándékot ebben a hazaköltözésben, és nem akart csalódni, főképp azt nem akarta, hogy Hope koppanjon.Ő talán kibírni a fájdalmat, de az az édes kis angyal éppen elég teherrel küzd.
A két árnyék találkozott egymással. Mindketten menekültek valami elől, s ez volt az a dolog, ami összehozta őket. Nem volt több egy sima egymás mellett elsétálásnál, mégis sokat jelentett mindkettőjüknek, bár akkor ezt még nem tudták.
Harry még nem ismerte a szőke fiút, akinek kék szemeit az éjszaka sem tudta tompítani, mégis megmozdult benne valami, de nem tehetett mást, mint menni tovább, s az emléket az agya leghátsó részébe száműzni a többihez. Mindig mindennel ezt csinálta, de egyszer az a hely is betelik.
Niall tudta ki Harry, tökéletesen eszébe véste a göndörke képét, amit az igazgató küldött. Mégsem csinált mást. mint tovább menni. Mindig csak tovább.
De az éjszaka is véget ér egyszer, a nap új reményt hozva magával hinti be a nagyvárost legelső sugaraival. A hajnal a nap legcsodálatosabb része, magával hozza a reményt, a reményt egy jobb jövő felé. Rajtad áll, hogy kihasználod-e.
Niall és Harry végre hazataláltak, s bár nem leltek válaszokra az éjszakában az életnek folytatódnia kell. Nem fog azért megállni a föld, mert neked problémád van.
Ahogy a szöszi belépett az ajtón a nappalin keresztül vezetett útja, ahol az anyukája már tűkön ülve várta őt. Kifacsarodott helyzetben, az ajtó felé forduló arccal érte utol az álom, a kanapén fekve.
Niall betakargatta anyukáját, apró puszit nyomott a feje búbjára, majd végre ő is nyugovóra tért, egy SMS elküldése után.
Minden rendben lesz, Zayn. Én itt leszek neked: N.

5. fejezet

Sziasztok :) Remélem tetszik, véleményeket szívesen fogadok. Jó olvasást :) Đ. xx

Zayn fáradtan nyitotta ki a bejárati ajtót a barátaival töltött hosszú délután, s nyúlt, hogy felkapcsolja a lámpát, azonban az már valaki felkattintotta. Félősen indult el először a konyha irányába, majd amikor ott nem talált senkit a nappali felé vette útját.

- Anya? – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor felfedezte anyukája fekete tincseit.

- Zayn? – fordult meg, s egy halvány mosolyra húzta ajkait.

- Hogyhogy itthon vagy? – félre értés ne essék, imádta, mikor legalább ez egyik szülője vele volt, de olyankor mindig szólnak neki.

- Csak hazajöttem pár ruháért, és néhány iratért. – vont vállat, majd tovább kutakodott a nagy faszekrénybe. A fiú csak nézte, ahogy a nő mindent belegyömöszöl egy sporttáskába, majd indul is.

- Anyu. – szólította meg halkan, újra kicsinek érezte magát. A nő felé fordult, a táska lógott a vállán. – Mikor jöttök haza? – hangja kimondatlan kérleléstől csengett.

- Amint tudunk. – ez virágnyelven annyit jelentett, hogy karácsony környékén, Zayn már tudta jól.

- Hova mentek? – kérdezte meg, és reménykedett, hogy mehet velük.

- Bora bora, Japán, Hawaii, Olaszország. Mindenfele. – a fiú anyukája úgy beszélt, mintha ez olyan átlagos dolog lenne. A Malik családban viszont ez tényleg szokásos volt.

- Nem mehetnék veletek? – Zayn tudta, hogy lehetetlen kérdést tett fel, így lehajtva várta a választ, amit már előre tudott.

- Ne légy butus, üzleti út lesz. – mosolyodott el halványan az anyuka, s közelebb ment a fiúhoz, hogy arcán végig simítson.

- Kérlek maradj ma este velem. – Zayn szorosan összeszorította szemét, hogy megakadályozza az első könnycseppek útját.

- Nem lehet, apád vár a reptéren. – mondta, s utoljára végig futatta ujjait a fia ismeretlen vonásian, elképed azon mennyire megférfiasodott. – Hagytam pénzt az asztalon, szólj, ha kell még.

- Szia, anyu. – nem akarta kinyitni a szemét, képtelen volt nézni, hogy a nő, akit anyának hív újra kisétáljon az ajtón, hogy hónapokig ne is lássák egymást. Mégis valami külső erő kényszerítette, hogy könnyektől csillogó szemmel nézze, ahogy édesanyja vissza se néz. A dohányzó asztalra pillantott, 3 nagy köteg pénz pihent ott. De ezzel semmiféle szeretet nem lehet pótolni.

Szüksége volt valakire, s csak két személy maradt már csak neki, akinek számít is valamit, s mivel az egyik épp kidolgozza a belét is a szöszit tárcsázta.

- Niall. – mondta elgyötörten, mikor az felvette a telefont. A szőke egyből tudta, hogy mi van a háttérben, az egyetlen, ami kitudja borítani a pakisztánit az a család.

- Menjünk el a törzshelyünkre. – jelentette ki mindent tudóan, s Zayn örült, hogy nem kell magyarázkodni. Megkönnyebbülten nyelt egyet.

- Fél óra múlva ott. – bólintott saját magának, és bontotta a vonalat.

Gyorsan átöltözött, hogy induljon a megbeszélt helyre, azonban nem tudta megállni, hogy ne nézzen be a szülei szobájába. Minden hátborzongatóan tiszta volt, mintha nem is lakna ott senki. A fiú kíváncsiságból kinyitotta a szekrényt. Tátongtak az ürességtől. Az egyetlen, ami hátra maradt szülei kimondatlan költözéséből az egy páratlan zokni, és természetesen Zayn.

Düh borított el a szemét, feketévé téve az egyébként mogyoró barna íriszeket. Nagy robajjal rontott ki a házból, s bepattant a kocsijába, hogy végre kifújja a gőzt. Elég sokszor lépte át a sebesség korlátozást, de nem érdekelte. Rekordidő alatt ért a kedvenc bárjuk felé, a szőke már ott várta őt. Kiszállt a hatalmas fekte járműből, és a szöszihez sétált. Egy pillanatig engedte, hogy Niall lássa benne a keserűséget, majd a neon feliratú hely felé fordult. Szó nélkül léptek be a zenétől hangos szórakozó helyre. A fiú egyből kiszúrt magának egy csajt.

Niall csak nézte, ahogy legjobb barátja elindul egy szőke bombázó felé, s megrázta a fejét. Legszívesebben kinyírta volna a Malik szülőket, amiért ezt teszik testvérével.

Zayn szemét már nem csak a düh tette sötététté, hanem a vágy, amit a lány miatt érzett. A szőke fiatal egyedül rázta magát a zene ütemére, szinte csak Zaynre várva. A fiú csatlakozott a lányhoz, testük egymáshoz tapadt, a levegő egyre fülledtebbé vált köztük, a kaput pedig azt tette be Zaynnél, mikor az ismeretlen szépség fenekét ágyékához dörzsölte.

- Gyere baby. – fogta meg a szőke kezét, s kihúzta a tömegből, egyenesen a mosdók felé. A folyosón sötétség uralkodott, talán az egyetlen, ami világított a lány hihetetlenül kék szeme. Zayn rátapadt a hívogató ajkakra, hosszan szenvedélyesen szívta, s harapta.

- Várj. – szakította meg őt a lány lihegve. – Még a nevemet sem tudod.

- Mi a neved? – kérdezte a fiú türelmesen.

- Perrie. – suttogta a lány, s amint kimondta folytatták a csókcsatát. Zayn ajkai lecsúsztak Perrie nyakára, hogy azt csókolja végig, közben kezével végig járta a karcsú testet. A lány nyugodtan adta át magát a kedvesnek tűnő fiúnak, aki ráadásul még helyes is volt.

Zayn egy pillanat alatt változott át szörnyeteggé, csak az hajtotta, hogy valaki olyan rosszul, és kihasználva érezze magát, mint ő, s dühének áldozata sajnos egy ártatlan lány volt.

Niall addig veszítette csak szem elől a barátját, amíg a pulthoz ment italért. Mikorra visszanézett azonban már nem látta se a szőke lányt, se a fiút. Nagyot sóhajtott és elindult a mosdók felé. Zayn mindig ott csinálja fel a lányokat. Megszokta már a látványt, mégis ahogy meglátta a két falra tapadó alakot elfogta az undor. A fiú kezei a szőke combját markolták, s közben egymásra meredtek. Niall legnagyobb meglepetésére az ismeretlen lány nem hogy megijedt volna Zayn erőszakosságától, magabiztosan tekintett rá. A szöszi nem tudta, hogy mit is csinálhatna, csak annyit tudott, hogy mégsem volt olyan jó ötlet idehozni barátját.

- Gyere Zayn, hazamegyünk. – fogta meg a fiú vállát óvatosan, aki így felébredt a kábulatból. Óvatosan elengedte Perrie combját, amin piros foltokban maradt ott a kézlenyomata, s hátrálni kezdett. Hagyta, hogy Niall átfogja a vállát, miközben kisiettek egy tekintet égette a tarkóját, de nem nézett hátra.

Szótlanul szálltak be Zayn autójába, Niall kérdés nélkül ült a vezetői ülésre. A kulcs elfordítására engedelmesen dorombolt fel a motor, s indultak Niallék háza felé. Nem siettek, mindketten a gondolataikba mélyedve néztek ki az ablakon. Zayn utálta, hogy majdnem megtette Perrievel, igazán kedves lánynak tűnt.

A kocsi megállt, a slusszkulcsot a szöszi kivette, mégsem mozdultak meg. Vártak valamire, maguk sem tudták mire. De miután semmi sem történt percekig, azon kívül, hogy éjjeli lepke körözött egy közeli lámpa körül, kiszálltak a kocsiból.

A lélegzéseiken kívül nem hallatszott más akkor sem, mikor már a nappaliban ültek a lehalkított tv előtt. Csak nézték, ahogy a színes szereplők néha boldogan, néha szomorúan játsszák a szerepüket, de a végére így is- úgy is megoldódik minden. Miért nem lehet így az életben is? Adott egy átlagos élet, amit egy személy felemel, boldogok vagytok pár hétig, aztán közbe jön valami, mindenki szomorú, egy szám megy percekig, közben pedig jelentéktelenül peregnek a napok, de végül valahogy minden rendbe jön, és a tetőponton véget ér. Vagy ha az élet nem lehet ilyen, akkor legalább miért nincsenek őszinte alkotások, amik az élet valódi oldalát mutatják be? Nem az a fontos, hogy mi van a filmben. A fiú és a lány összejönnek, piknikeznek a barátaikkal, aztán szereplő lista jön. Ez mind szép és jó, de mi van a film után? Mi van, ha valamelyikük szülője meghal, ha az állam elveszi a házukat, mert nem tudják fizetni, vagy ha a fiú alkoholista lesz, és bántalmazza a családját? Hogy miért nem erről szólnak? Mert illúzióromboló lenne. Az emberek azért olvasnak könyvet, néznek filmet, vagy sorozatot, mert menekülnek az életből. Ha már a valóság nem, legalább az elképzelt világunk legyen szép.  

Zayn elfordította fejét a képernyőről, épp mikor a pár egy szerelmes csókban forrtak össze, s inkább a mellette ülő szöszit figyelte. Tekintetük találkozott, s Niall szólásra nyitotta száját.

- Perrie nem ijedt meg tőled. – jelentette ki, bármilyen előzmény nélkül.

- Nem. – suttogta, s képzeletben visszajátszotta a történéseket. Olyan halkan kezdett el beszélni, mintha valaki meghalhatná őket, de egyedül voltak. – Elborult az agyam. – hajtotta le a fejét szomorúan, mégis folytatta elhalt hangon. – Anyaék ma elutaztak valahova, eszükbe se jutott magukkal vinni engem. – folytatta inkább ezzel, minthogy elárulja mi is történt pontosan Perrie és közte. – Hiába könyörögtem Niall. – fejét oldalra fordította, engedte, hogy az ír származású lássa végig folyni kétségbeesésének kézzel fogható bizonyítékát. Szemei ki nem sírt könnycseppektől csillogott. Megbízott Niallben, nem félt feltárni a lelkét.

Niall szomorúan nézte Zayn belső harcát, s magéban bosszút forralt. Az egyik jelentős tulajdonságai közé tartozott, hogy az életét adta volna szeretteiért. Belőlük nem sok volt, csupán a mellette szipogó fiú, Liam, és anyukája.

- Szeretnél róla beszélni? – kérdezte óvatosan, mire Zayn megrázta a fejét. Tisztelte a fiú kérését, ezért inkább felállt, hogy hozzon maguknak egy-egy üveg sört.

Zayn nézte a fekete alapon fehér betűkkel írt stáblistát, s fejben újra visszatért a falhoz. Tisztán látta, ahogy ujjai egyre feljebb csúsznak a lány combján, egy meghatározott célhoz, mikor Perrie állánál fogva kényszerítette, hogy nézzen a szemébe. Sosem látott még olyan gyönyörű kék szemet, mint azé a lányé, tiszta óceán kék volt, s érezte, ahogy a szempár magába szippantja. Mintegy horgonyként kapaszkodott meg a lány combjának közepén, ujjai a finom, puha bőrbe mélyedtek. Közben csak bámulták egymást, Perrie pedig kinyitotta tökéletes ívű ajkát, hogy mondjon valamit.

- Te nem ilyen vagy ugye? – kissé oldalra fordította a fejét, s nem csupán Zayn barna szempárába meredtek egyenesen a lelkébe látott. A fiú megdermedt, mint akinek most tárták fel a titkát, s óvatosan bólintott. Perrie ismeretlenként is felfedezte Zayn valódi énét, mi történne, ha közelebb engedné a lányt magához? Egy biztos, az óceán kék szemek megnyugtatták őt, s elfeledtetett mindent, ami eddig dühítette őt, csakis rá bírt koncentrálni. A lány nem úgy nézett rá, mint a többiek. Ő látta is őt.

4. fejezet

Sziasztok :) Nem a legizgibb rész, de ilyen is kell addig, míg mind az 5 fiú útja eggyé nem válik, nem igaz? Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást :) Đ. xx

Az éjszaka sötétjét hangos dörrenés törte meg. Az égiek haragja villámok formájában rajzolódtak ki az égen, nappali fénybe vonva a házakat egyetlen pillanatra. Újabb hatalmas dörgés. Harry csodálkozott azon, hogy miért nem ébredt fel a viharra húga, nem merte beismerni, de félt egyedül. Nézte, ahogy a ház előtt álló fa ágait a megvadult szél össze-vissza cibálja, kísérteties árnyékokat vetve a földre. A csillagok most nem ragyogtak olyan szépen az égen, fényüket szürke felhők kavalkádja fogta fel.
Igazán idilli volt.
Harry fázósan húzta fel takaróját egészen az orráig, majd az eső monoton kopogását, a szél zúgó hangját, és a mennydörgést erőteljes kopogás törte meg. Olyan határozott volt, hogy lehetetlen volt nem hallani. Harry nem tudta, hogy mit csináljon, nyissa ki az ajtót, vagy tegyen úgy, mintha aludna? Végül az utóbbit választotta, hiszen élénk képzelőereje már azt beszélte be neki, hogy zombi apokalipszis van.
Nem kellett sokáig várnia a fiúnak az ajtó kitárult. Egy magas sötét alak állt az ajtóban, egyik kezében esernyő körvonalazódott, a másikban táska szerűség. Harry első gondolata az volt, hogy ez tök olyan, mint a Harry Potter, azzal a különbséggel, hogy nincs szülinapja.
- Harry? - hallott meg az alak dörmögő hangját. Készen állt, hogy letagadja a nevét. Megfordult a fejében, hogy most fogják neki elmondani, hogy varázsló, és mehet a Roxfortba. Persze mindig is azt gondolta, hogy király lenne ott tanulni, de a dementorokkal nem igazán tudott volna megbarátkozni, és egy orrtalan kopasz gonosz emberrel sem lett volna kedve megküzdenie...
Az alak beljebb lépett, kivette a kulcsát a zárból, és lerakta a cuccait az ajtóba. A kereső ujjak hamar felkattintották a kapcsolót, arany fénybe vonva az egész szobát. Harry hosszan fújta ki a félelemtől benntartott levegőjét. Csak a nagyapja az.
- Harry? - nézett a göndör fiúra, akire a forgólástól rácsavaródott a takaró.
- Nagyapa. - boldogan mosolygott az idős arcra. Gyorsan fel is állt, hogy segítsen a papájának levenni vizes cuccait, és kérdés nélkül hagyta a késői érkezést, átadta helyét a férfinak. Próbált kényelmesen elhelyezkedni a fotelben, kisebb-nagyobb sikerrel, majd végre álomra hajtotta a fejét.

***

Másnap délután Harry az ovi mellett egy padon üldögélve rajzolgatott. Önkéntelenül formálta meg ujjaival a tegnap látott fiút, valami nagyon megfogta őt benne. Megerősítette a kék szemek, és a szemüveg körvonalát, majd megéhezve indult meg a közeli kávézóhoz. Leült az egyik kinti asztalhoz. A tegnapi rettenetes vihar teljes nyugodtságot hagyott maga után, mintha a természet megkönnyebbült volna, kitombolta magából a haragját, megnyugodhat.
Ma reggel próbált fényt deríteni a nagyapja rejtélyes érkezésének okáról, azonban semmit nem tudott kihúzni az idős férfiból. De nem aggódott, az igazság nem maradhat örökre rejtve.
Gondolataiból a fölé ágaskodó fiú szakította ki egy torokköszörüléssel.
- Mit hozhatok? - kérdezte fáradtan a fiú, és csak arra tudott gondolni, hogy nemsokára végez itt. Amit egyet jelent azzal, hogy mehet bébiszitterkedni az egyik szomszéd kislányhoz.
- Egy tiramisut, és egy forró csokit kérek. - mondta gyorsan a göndörke, ami először eszébe jutott, majd nézte, ahogy a fiú elmegy elkészíteni a rendelést. Előszedte a rajzát, és annak tökéletesítésével ütötte el az időt.
Liam nagyokat sóhajtozva készítette el a rendelést. Hosszú, és fárasztó napja volt; minden reggel újságkihordással kezd, aztán anyukájának reggelit készít, majd egészen délután 2 óráig felszolgál, este hattól pedig bébiszitterkedik.
A rendelést ügyesen egyensúlyozva vitte ki a fiúnak, és tette le elé. Szeme a fiú kezére siklott, amik tökéletes mozdulatokkal rajzoltak meg egy arcot. És ő ismerte a lapon megelevenedő srácot.
- Miért rajzolod le Louist? - csúszott ki véletlenül a száján a kérdés, majd az eddig nem igazán szemügyre vett göndörkét nézte. Harry Styles.
- Ismered őt? Tegnap láttam valahol. - válaszolta Harry, majd a rajzra meredt, amin szinte megelevenedett Louis bájos arca.
- Az egyik barátom szomszédja...mindegy is. Jó étvágyat. - mondta gyorsan és a pult mögé rejtőzött. Nem akart Harryvel beszélni, egyszerűen képtelen lett volna a szemébe nézni.
- Mit lazsálsz Payne? Nem szeretnél már itt dolgozni? - fújtatott rá mérgesen a főnöke, aki azzal tölti az egész napját, hogy páholyból nézi, ahogy az alkalmazottjai szenvednek, meg persze mindenkit csesztet.
- Elnézést. - suttogta gyorsan, és munkához látott, noha legszívesebben hazament volna sírni. Gyenge volt ő az erős szavakhoz.
A nap utolsó fizetését Harryvel bonyolította, amit úgy tervezett, hogy ő elmondja az összeget, Harry kifizeti, aztán soha többé nem látják egymást. Legalábbis a suli kezdetéig. De mint tudjuk, semmi sem úgy alakul, ahogy mi eltervezzük. Ezt bizonyítja ez az eset is.
- Melyik suliba jártok? - kérdezte kíváncsian, miután átnyújtotta a kért összeget. Nem igazán volt az a barátkozós típus, de úgy gondolta; jobb lenne nem egyedül kezdeni a tanévet. Ezért imádkozott, hogy legalább ez a kedvesnek tűnő fiú vele jár majd egy suliba. Imái meghallgatásra találtak, mikor meghallotta a kért nevet.
- Én is oda fogok járni. - mondta izgatottan, de ez nem talált viszonzásra. Liam fáradtan nézett a csillogó szemekbe.
- Üdv a suliban, majd szeptemberben találkozunk. - mondta, majd hátra ment, hogy átöltözzön, és végre elszabaduljon innen.
Harry tudta, hogy nem fogja feladni ilyen könnyen, valami miatt a barátja akart lenni a fiúnak. És ezen az elhatározáson még az sem változtathatott, hogy Liam zárkózott típus volt. Hiszen ő Harry Styles. Neki ez nem jelent gondot.
Liam nyúzott fejjel hagyta el a munkahelyét, útját egyből Zaynék felé vette. Ott biztosan nyugalmat talál. Az egész busz úton Harryn gondolkodott. Nem tudta, hogy elárulja- e a kalandját a göndörkével Niallnek és Zaynnek, vagy inkább hagyja annyiban. Az utolsó variáció jobban vonzotta őt.
A hosszú út után végre megérkezett a nagy házhoz. Vidáman nyitotta ki az ajtót, a barátai légköre elfeledtette vele a kinti világot. Velük lelt lelki nyugalomra.

3. fejezet

Sziasztok :) Nem tudok aludni, szóval úgy döntöttem elhozom ezt a részt nektek :) Egyenlőre úgy tűnik, hogy szerdán és szombaton hozok részt, a Bromancen pedig vasárnap és csütörtök. Nagyon remélem, hogy tudom tartani a tempómat, bár hetente háromszor lesz 8 órám, kétszer pedig 7... De lényegtelen, remélem tetszeni fog! Jó olvasást :) Đ. xx

- Harry, Harry. – a kis göndör hajú kislány ráncigálta bátyja pólóját, aki valahol olyan helyen járt, ami csak az ő képzeletében létezik.  A fiú megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a furcsa gondolatait, s végre húgára tekintett. Nagyon imádta a kislányt, aki szinte olyan volt, mint ő, csak kicsi és lány. Ugyanazok a gödröcskék, világító zöld szemek, és azok a hosszú göndör fürtök… Egy jelentős különbség azonban akadt. Míg Harry kusza tincsei sötétbarna színben pompázott, Hopé szinte arany szőke volt. Ez az egy jel mutatta csak anyukájuk vérvonalát.

- Micsoda Hope? – kérdezte egy beletörődött fél mosollyal az arcán. Anyja emléke, ami eddig csak szomorúan élt benne mára már boldoggá alakult. Tudta, hogy anyja boldog volt, mikor elment.

- Nem kellett volna leszállnunk? – döntötte félre a fejét kifelé mutatva az ablakon, mire Harry észbe kapott, s épphogy csak kicsúszott a záródó ajtón húgával a kezében. Ez tényleg nem az ő napja volt.

A hideg is kirázta őt, ahogyan eszébe jutott a telefonbetyár pár órával ez előttről.  Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?

- Hol jársz ma Harry? – kérdezte Hope, a hangja lányosan magas volt, mégis rekedtes, ami olyan különlegessé tette őt.  Tudta, hogy bátyja valamin nagyon gondolkozik, ahogy azt is, hogy nem fogja megtudni a választ.

- Azon gondolkodtam mit szeretnél ma vacsira? – mosolygott rá kedvesen a fiú, s valóban igaza lett. Hazugság volt, amit mondott, ám most az egyszer kihagyta a kioktatást. Utálta, ha valaki hazudik, szemetel, becsap valakit, vagy ha rosszul bánik a kisállatával. Szóval a – sajnos - alapvető emberi dolgokat.

- Hmmm… legyen meglepetés. – nevetett fel Hope, hogy bátyja szomorkás arcára végre mosolyt csaljon. Sikerrel járt.

- Rendben, kicsi. – nevetve egy puszit nyomott a gödröcskékre, s megfogta az övénél sokkal kisebb kezet. Hazafelé egy kis kitérőt tettek egy szupermarketben.

Annak ellenére, hogy Hope tulajdonképpen szülei nélkül nőt fel a viselkedésében ez nem látszott. A nevelés, amit a bátyja adott neki a lehető legjobb volt. Udvarias volt, s nem követelőzött, amikor vásároltak. Megtanulta, hogy csak egyetlen dolgot választhat, s annak az egynek, - még ha csak egy szelet csoki is volt az – nagyon örült.

A vásárlást gyorsan lebonyolították, s újra kézen fogva léptek ki a pocsolyákkal tarkított útra. Az úton haladva a hatalmas egyforma kertes házakat felváltotta a szerényebb, kisebb házak. Az övék egy farönkökből összerakott egy szintes házikó volt, piros kerítéssel körbe véve. Az egész a nappalira nyílt rá, ami jobb hely híján Harry szobáját is alkotta, mellette egy rózsaszínű kis háló, ami Hope birodalma volt. Ezenkívül egy konyhából, egy spájzból, egy fürdőből, és egy kisebb pincéből állt.

Harry a konyhapultra lerakva a cuccokat segített kibújni testvérének az apró cipellőkből, magáról is lerúgta kedvenc, régies típusú, hegyes orrú cipőt, s már hozzá is látott a főzésnek.

Hope a kanapén feküdve váltogatta a csatornákat, megállva kedvenc meséjénél, mikor orrát ínycsiklandozó illatok csapták meg. Eldöntötte, segít bátyjának a vacsorakészítésben, így kikapcsolva kedvenc műsorát halkan tipegve ment a konyhába.

- Mi az kicsi? – kérdezte felé fordulva a fiú, kezével lassan kavargatta a serpenyőben sülő dolgokat.

- Semmi. – vont vállat a lány, s közelebb merészkedett a főzőcskéző alakhoz.

- Na. Egy 20 perc és kész– mondta a göndörke, s a fedőt rárakta a serpenyőre, elégedetten nézte azt. – Mit szeretnél csinálni addig?  

- Nézzük meg a fényképeket. – kérlelte kiskutya szemekkel a bátyját, aki egyszerűen képtelen volt nemet mondani. Levette a polcról a hatalmas albumot, mint minden nap, s a rendszeres használattól egy porszem sem telepedett rá. Törökülésben ült a puha fotelba, így a pehely könnyű szőke lány kényelmesen el tudott helyezkedni , fejét az izmos mellkasnak döntve.

A fényképalbum kinyílt, megmutatva pillanatképekben a múltat, s a két gyerek csak úgy itta magába a látványt. A képek egy családot mutattak, egy tökéletesen átlagos családot. Nem voltak milliomosok, de boldogak voltak. Harry mindent megadott volna, hogy a jövőjük is ugyanolyan filmbe illő legyen, ám nem ez volt megírva.

A fiú csak nézte az ölében ülő lányt, aki pici ujjával mutogatva elemezte a képet, s mesélt lassan fakuló emlékeiből. Az egyetlen, ami életben tartotta őt, az ez a lány. Mintha csak anyukája tudta volna a tragikus végkimenetelt, s ezért adta a Hope nevet. Túl találónak találta ezt a nevet.

Egy képhez értek, amin Harry és anyukája nyelvüket kinyújtva, bandzsítva meredtek a kamerába. Az ölében aranyszínű glóriában felkacagott a remény.