2. fejezet

Sziasztok :) Nagyon az elején járunk még a sztoriban, de ígérhetem, hogy nem lesz mindegyikben ilyen viszály, és a szerelem is felbukkan, egyszer csak. Remélem tetszeni fog, jó olvasást :) Đ. xx
ui.: Ahogy néztem valaki visszavonta a követését...legalább tudnám miért...

- Közénk akarsz tartozni, vagy nem? –tette fel unottan a kérdést Niall.

- Igen, de…- kezdett el ellenkezni, de akkor még nem tudta, hogy ez a szó nem szerepel Niall Horan szótárában.

- Akkor hajrá. – nyomta a szöszi Louis kezébe telefont a már előre beírt számmal. 
Zaynnek  különleges kapcsoalatai voltak, az egyik pont a suliban, emiatt tudták meg már hónapokkal ezelőtt, hogy új diák érkezik jövőre az osztályukba. Egy kis fenyegetés, és már meg is tudták a nevét, telefonszámát, s az igazgató még egy fotót is linkelt a csapatnak. Harry Styles.  

- Halló? – szólt bele egy rekedtes hang a vonalba. Louis egyből eldobta volna a telefont, de valami hátráltatta.

- Helló, Harry Stylest keresem. – mondta szakszerűen.  A fiúk feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy folytassa, mire megforgatta a szemét.

- Én vagyok az. – mondta a fiú, egy kicsit lihegetett, talán sietett valahova. Lou szorosan lehunyta szemét, hogy felkészüljön lélekben arra, amit mondani fog, gyorsan elmormolt egy mi atyánkat, aztán belefogott.

- Az édesanyja balesetet szenvedett. Kérem jöjjön az északi kórházhoz. – hadarta el, s büszke volt magára, hogy nem remegett meg a hangja. Egy borzalmas pillanatig feszült csend uralkodott a vonal másik végén, majd keserű nevetés.

- Ezzel egy kicsit elkéstél. – jelentette ki, s simán letegezte Louist, a hangja egyből megmutatta, hogy egy vele egykorúval van dolga. – Anyám nemrég meghalt. Ez nagyon rossz vicc lenne, még akkor is, ha anyám élne. Többet ne szórakozzatok ilyennel, így is elég zűrös napom volt, még rohanhatok el tesómért oviba is. – idegesen beszélt, teljesen kikészítette őt a mai nap. A metrón egy hang jelezte leszállhat. Az ajtó nagy robajjal kinyílt, és leszállt. -  És most, ha tennél egy szívességet, baszd meg magad. – mondta még, majd letette a telefont.

- Na? – csillogott fel Zayn szeme, mint egy kisfiúnak, aki most kapott új játékot.

- Az anyja már nem él. – suttogta megtörten, a bűntudat visszavonhatatlanul beleégett a lelkébe.

- A francba. – kiáltott fel a félig pakisztáni. A játéka eltört.

- Ment a tesójáért oviba, úgyhogy letette. – vont vállat közömbösen, de belül már azon törte a fejét hogyan fog elégni a pokolban.

- És hol van az ovija? – Niall nézte, ahogy a már szinte fekete szemek újra felcsillannak, éhesen várva az új információt.

- Azt nem tudom. – hajtotta le Louis a fejét, Zayn pedig újra elkedvtelenedett. Egy igazi érzelmi hullámvasút volt ez a beszélgetés. – Viszont a metróban mondták, hogy hol szállt le, ott csak egy óvoda van. – utálta magát, amiért kimondta, de soha nem voltak még barátai, és ebbe az elit társaságba csak így lehetett bekerülni.

- Gyerünk, menj oda, és üsd meg. – lökte meg az apró teste Zayn, ami elég abszurdnak tűnt. Még hogy Louis üssön meg valaki olyat, mint ez a Styles?

- Nem fog menni…- jelentette ki.

- Ne nyafogj, csak csináld. – szólt közbe halkan Niall, a hangjába mégis annyi eréllyel, hogy mindannyian ráfigyeltek. Eddig a szöszi csak hátulról nézte a történéseket, de most közbe szólt. Akárcsak egy oroszlán, aki percekig nyugodtan nézi a kölykök civakodását, majd egy morgással rendet teremt.

- Oké, oké. – dörmögte Louis, majd a testvérpár felé indult. Olyan békés volt az egész, egy 17 év körüli fiú, ahogy a kishúgával kézen fogva tart hazafelé. Nézte, ahogy a göndör hajú néha-néha lepillant a mellette lépkedő kislányra, s látta a szemében azt a mérhetetlen szeretetet, amivel az emberek az életüket adják a másikért. A lány erősen hadonászva mesélt, talán a napját, talán, hogy mennyire hiányzott neki a bátyja, talán az egyik új mondókát szavalta, de a göndörke mégis függött minden egyes szaván.

Louis megdermedt pár lépéssel előttük. Hogyan tudná ő bántani a testvérpárt?

Pár centi választotta el őket, s az idő mintha lelassult volna, ahogy elmentek egymás mellett. A kislány tekintete a barna hajú fiúra siklott, aki halványan elmosolyodott. A lány is felfelé húzta ajkait, ami miatt megjelentek a gödröcskéi arca két oldalán, a hihetetlenül zöld szempár végig futott a kedvesnek tűnő arcon, s a pillanat elmúlt. A testvérpár elsietett, Louis pedig csak tekintett a két alak után, amit hamarosan elnyelt a tömeg.

- Mit csináltál Tomlinson? – ütötte tarkón óvatosan Liam.

- Nem hagyom, hogy megmondjátok mit csináljak.  – felszegte a fejét, bátran nézett a két barna, és az övéhez hasonló kék szempárba. Niall felhúzta a jobb szemöldökét, ajkán még mindig játszott a kaján vigyor, de nem mondott semmit.  – Ha ez az ára annak, hogy befogadjatok, akkor köszönöm szépen nem kérek belőle. – hátat fordított a három fiúnak, s elindult volna hazafelé, mikor egy hang közbe szólt.

- Tomlinson. – Niall az elsiető fiú után szólt, aki természetesen megállt abban a pillanatban. Liam és Zayn még mindig kábultan pillantottak a kócos barna hajúra.  A szöszi érdeklődését pedig pont ez a reakció keltette fel. A kihívás itt nem az volt, hogy verekedni kezd-e, hanem, hogy meghajlik-e mások akarata előtt. És így…átment a teszten. Egyet lépett előre, így csak egy kartávolságra volt Louistól, aki lassan fordult meg. – Mindig is tudtam, hogy az életben vagy uralkodsz, vagy uralkodnak feletted. Bebizonyítottad, hogy te nem tartozol az előbbi kategóriába. Holnap nálunk? – kérdezte, mire Lou bólintott. A szőke felé nyújtotta kezét, s a fiú bátortalanul kezelt le Niallel. Tudta, hogy ez nem mindennapi kiváltság. Megfordult, hogy folytassa útját. De többé már nem egyedül.